„Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4,9)
János 1. levele, 4:9
Sok elképzelésünk van a szeretetről: törődés, odafigyelés, a kívánságok teljesítése, a másik körülményeinek jobbá tétele, közös idő, ajándékok, stb. Istentől is ezt várnánk, hogy így mutassa ki irántunk a szeretetét: ha kérek valamit, teljesítse, a körülményeimet javítsa, ne történjen velem semmi rossz. Az emberek nagy része – szerintem – azért nem hisz, mert nem kapja meg Istentől azokat a dolgokat, amelyekre vágyik: ergo nincs Isten. Isten azonban nem így szeret. Ő jobban ismer minket, és tudja, hogy a mi nagy problémánk. Nem az, amire mi gondolunk, hanem a bűn és emiatt az örök élet hiánya.
Isten az igazi problémánkra igazi választ adott: az Ő egyszülött Fiát adta, a neki legdrágábbat, hogy éljünk általa. Hogy örök életünk legyen, hogy ne a rövidtávú gondjaink oldódjanak meg, hanem a Nagy Gond: a tőle való elszakadásunk gondja.
Amikor el vagyok valami miatt keseredve és nem érzem Isten szeretetét, erre az igére szoktam gondolni – Isten már megmutatta, hogy mennyire szeret, miért kételkedem hát benne?
Sajnos az emberek nagy része legyint erre: „Nekem nem Jézus kell, Isten szeretetével nem lehet a számlákat kifizetni!” Pedig ki lehet! A sareptai özvegy is előre odaadta utolsó lángosát Illésnek, vagyis előbb hitt, és csak utána tapasztalta meg, hogy igaz volt Illés szájából az ígéret: nem fogyott el az olaj és a liszt a tálból.
Adja meg nekünk Isten, hogy élhessünk Fia által, kegyelemből napról napra!
Loránt Gáborné