Örkény István: Istenkísértés
Szöget úgy kell beverni, hogy mindenekelőtt kiszemeljük a helyét - falon, deszkán vagy másegyebütt -, aztán bal kezünk két ujjával megfogjuk a szöget, és pontosan odaillesztjük a helyére. Vigyázzunk, hogy szép egyenesen álljon.
Most a jobb kézben tartott kalapáccsal ütést mérünk a szögre. Egy ütés azonban nem elég. Az a helyes, ha szaporán, se túl gyorsan, se túl lassan, tehát a megfelelő ritmusban erős, pontos ütésekkel verjük be a szöget. Eközben szemünket ne vegyük le a szög fejéről, mert másképpen kotyogni fog, és idő előtt kilazul. Így viszont egyenesen befúródik a fába, és sokáig megáll a helyén.
Persze, főleg az elején, kisebb-nagyobb balsikerek is érnek. Például melléütünk, amitől vagy az ujjunk fájdul meg, vagy pedig elgörbül a szög. Ilyenkor legjobb másikat elővenni. Idővel azonban, kellő gyakorlattal, annyira vihetjük, hogy már oda se kell figyelni a szögre. Tudniillik szunnyad bennünk valamilyen készség, aminek segítségével már oda se nézve is mindig fején találjuk a szöget.
Ha idáig jutottunk, elértük a szögbeverés teljességét. Ez a csúcs. Innen továbblépni istenkísértés, mert emberi erővel, gyarló idegzetünkkel, véges tudásunkkal ennél többet elérni nem lehet.
Persze vannak, nagyon-nagyon ritkán, kivételek. Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban 1927. jún. 7-én egy J. E. Bringham nevű déligyümölcs-kereskedőnek sikerült, hogy ne a kalapáccsal a szöget, hanem a szöggel a kalapácsot verje be a gyömölcsládákba. Az indiai Madrasban pedig egy meg nem nevezett személy a kőkemény mahagóniba üti a szögeket, egyetlen kalapácsütés nélkül, csak erős ránézéssel.
Mindez szép, de nem nekünk való. Mi örülhetünk, ha annak rendje és módja szerint a bal kezünk két ujja közé fogva be tudjuk kalapálni a szöget.