Örkény István: Ősz
Gács Szilveszter, az Észak-magyarországi Erdészeti felügyelőség negyvenéves erdőkerülője, már fásulófélben, mert pont félúton a pályakezdés lendülete és a nyugdíjba menés révbe érése között, kezdte elunni szép hivatását, megcsömörlött még az erdőtől is, melynek minden fáját ismerte, s egyre növekvő békétlenséggel rótta a magataposta csapásokat. Nosztalgiája nem öltött alakot, csak betöltötte
a kerülő hosszú és magányos barangolásait a legkülönbözőbb emlékekkel, tűnődésekkel, jövőbe merengésekkel. Eleinte némán rágódott rajtuk, idővel azonban szokása lett kimondani, ami eszébe jutott, mert saját hangjának hallása is jobb volt, mint a süketnéma erdőbéke.
Ha valaki nagy magányosságában fennhangon beszél, az még nem bolond, még csak nem is hóbortos, kiváltképp ha, mint Gács Szilveszter, egyszerűen csak kimondja, ami egészséges elméjében felötlik a múltak messzeségéből. Egyszer például megállt egy cserfánál, és elnézte azt a halványsárga lepkét, mely szakasztott mása volt a körös-körül sárguló leveleknek.
- Mikor láttam én ezt először? - kérdezte az erdőkerülő.
A két lepkeszárnynak nemcsak a színe, hanem a formája és a csipkézettsége is pontosan megegyezett a cser levélzetével. Hat- vagy hétéves korában látott ilyen élőlényt először.
- Nézd csak - mutatta az apja, aki szintén Szilveszter volt, és szintén kerülő -, milyen parádéja ez a mimikrinek! Pterochosa coloratának hívják, s valójában sáska, mely azonban, hogy életét megvédje, cserfalevélnek öltözött.
- És akkor az édesapu micsoda? - kérdezte ő, hat- vagy hétéves korában.
- Én ember vagyok, aki erdőkerülő képében élek - mosolygott az apja. - És te is, fiam, ha Isten megsegít, mire felnősz, erdőkerülő leszel.
- Amiben igaza is lett az én okos apámnak - tudatta a fákkal Gács, miközben továbbment az untig járt csapáson. - Szegény aztán nagy kínok közt halt meg a miskolci kórházban... Vagyis - tette hozzá -, ő most már se nem ember, se nem kerülő.
Megállt, elgondolkozott, mert valami új dolog jutott az eszébe.
- Ki tudja, hogy van ez? - kérdezte aztán. - Ha egy sárguló levél a valóságban sáska, egy kerülő pedig igazában ember, akkor talán más is más, mint aminek látszik, hiszen minden, ami él, védekezik... Mi lehet ez a kő? - fölvett és elhajított egy követ - mi ez a rönk, mi ez a harangvirág, mi az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség? És mi lehet igazándiból az egész világ?
Megint megállt, mert erre nem tudott válaszolni. Letépett egy sárguló levelet, és átnézve rajta, megvizsgálta a főérből kilépő és részarányosan továbbágazó erecskék mindennél finomabb hálózatát, s azt kérdezte, alég hangosan, majdnem dühösen:
- Mi az hát, ami igazi?
Sarkon fordult, s visszament a csapáson egészen addig a cserfáig, amin a levélutánzó sáskát fölfedezte az imént. Ott ült a helyén. A kerülő nézte, s ahogy nézte, egyszer csak megijedt. Amit az édesapja annak idején Pterochosa coloratának nevezett, hirtelen megbillent, aztán lefordult az ágról, és lassan, pont, mint egy falevél, levitorlázott a bokáig érő, hullott lomb közé.