„Vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.”

Máté 11:5

Jézus éppen kiküldte a tizenkettőt, ő maga pedig gyógyítani és tanítani indult. Szinte látjuk az idilli képet: minden és mindenki a helyén. Kivéve Keresztelő Jánost, aki nevével ellentétben nem keresztel, de nem is teveszőr ruhájában eszi a sáskát meg a mézet, hogy erőt gyűjtsön a pusztában kiáltáshoz, – hanem éppen a tömlöcben ül. Eddig helyén volt, hűen szolgált és készítette az Úr útját, de ez lett az eredménye annak, hogy az Igazságot szólta. Most épp tanítványait várja vissza, akiket egy kényelmetlen, kissé szemrehányó kérdéssel küldött Jézushoz: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Az ember, aki már magzat korában felismerte Megváltóját, az ember, aki saját fülével hallotta, amikor megnyílt az ég, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Az ember, aki mindezt elfelejtette. Az ember, aki akár én is lehetnék. Lehet, hogy hívő keresztyén vagyok, hogy régen felismertem már Megváltómat, Isten Fiát, aki hatalmasan cselekszik életemben, és mindennapos kapcsolatban vagyok vele… de most éppen egy nehézségben rostokolok. Számomra indokolatlan terhek foglya, elkínzott tanítvány. És Jézustól kérdezem, hogy tényleg az vagy, akinek ígért az Atya? Ha igen, akkor miért e szenvedés? Jézus, ahogy akkor sem, ma sem magyarázkodik. A fent idézett mondattal válaszolt a börtönben ülő Jánosnak, és ugyanezzel válaszol nekünk, Őt visszaváró, a jelen adventjében élő követőinek. Mert hatalma van minden felett. „Boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”

Bálint Eszter

„Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.”

2Timóteus 1,9

Karácsonykor megszületett a megígért Szabadító, Jézus. Aki magára vette az Isten nélküli élet minden következményét: a bűnt, az átkot és az örök halált.
Számtalanszor teszem fel a kérdést, hogy miért tette? Mert az Isten, a teremtés előtt kiválasztott egy népet. Miért tartozom én ehhez a néphez? Mert az Isten kegyelmesen énrám is gondolt. Megmagyarázhatatlan ez a megkülönböztetett szeretet, és egy élet kevés, hogy megköszönjem.
De nem csak megszabadított, hogy éljünk, hanem felszabadított, hogy használhasson bennünket. Hogy ne hallgassunk és bátran adjuk tovább a kétségbeesett embereknek, hogy van megoldás, van kiút, van bűnbocsánat és van Örök Élet. Pál Timóteust bátorítja, hogy „Ne szégyelld a mi Urunkról szóló bizonyságtételt!” (2Tim 1,8)
Persze a bizonyságtételnek megvan a kockázata: az illető, akinek beszélünk, esetleg odafigyel ránk és komolyan veszi amit mondunk. És helyet kér az imádságainkban, helyet kér a szívünkben. Nagy valószínűséggel az időnk egy részét is oda kell szánni. Ebből nem lehet kiszállni. Cserébe kapjuk a bizonyosságot, hogy nem élünk hiába.

Móréh Ági

„Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas szabadítóm és fellegváram, menedékem és szabadítóm, megszabadítasz az erőszaktól.”

2Sámuel 22:3

A fenti sorok Dávid énekéből származnak, abból az időből, amikor Saul üldözte őt. A sorok értelmezésében segít, ha ismerjük a Dávid és Saul történetét.
Saul volt Izrael királya, de féltékeny lett Dávidra, mert az emberek őt nagyobbra becsülték. Ezért az életére tört, és bár támadása sikertelen volt, Dávidnak menekülnie kellett. Dávid egy barlangban talált menedéket, ahova egy alkalommal Saul óvatlanul besétált. Ekkor Dávid megbosszulhatta volna Sault, aki azóta is üldözte őt, (társai is erre buzdították), de ő nem ezt tette. Elengedte a bosszút, Istenre bízta az ügyet, és így „megszabadult az erőszaktól”.
Velünk is megeshet, hogy féltékenység miatt vagy más okból kifolyólag nem vagyunk szimpatikusak valakinek, aki emiatt nyíltan vagy fű alatt bánt, támad, fúr minket. Isten azonban arra hív minket, hogy „nála keressünk oltalmat”, nem pedig arra, hogy viszonozzuk, amit másoktól kapunk. Azt kéri, hogy engedjük el ezeket, hiszen – még, ha jogosak is – teherként kell cipelnünk magunkkal a megbántottságot, a haragot. Isten nem csak kér, és hív minket erre, hanem ő maga is elengedte nekünk minden tartozásunkat.
Ez az igevers, és az alábbi ének segítségével bátorítok mindenkit arra, hogy ne hordozzunk ilyen terheket, különösen ne vigyük magunkkal az ünnepek idejére, hanem bízzuk Istenre, nála keresve oltalmat és szabadulást!

Sz.-B. Réka

„Mert ezt mondja az Úr: Ahogyan elhoztam erre a népre mindezt a nagy rosszat, ugyanúgy elhozom rájuk mindazt a jót is, amelyet most ígérek nekik.”

Jeremiás 32:42

Amikor megszólal ez az ígéret Isten szájából, igencsak nagy bajban vannak. Nabu-kodonozor, a Babiloni birodalom ura leigázta az országot, kivitte a vagyont, az em-bereket pedig rabszolgának hurcolta el. Egy kis idő, és Jeruzsálem is elpusztul. Je-remiás, Isten prófétája börtönben van. Nincs kilátás jobb jövőre. Jeremiás eddig ezt is hirdette, ne álljanak ellen, adják meg magukat. Viszont ez még nem a vég, még csak a vég kezdete sem, hanem lesz jövője Isten népének! Ezzel a reménységgel veszi meg Jeremiás a földet Anátótban, bár ő maga soha nem fogja élvezni.

Az Istennek semmi nem lehetetlen. Ez azt jelenti, hogy az Isten olyasmit képes te-remteni a semmiből, amit az ember minden erejét megfeszítve sem tudna elképzelni. Képtelen és álomszerű, hogy legyen jövő. Üres biztatásnak tűnik, és mégis valóság lesz 70 év múlva Isten népének életében, amikor Isten megkegyelmez nekik, visszahozza a következő nemzedéket. Amikor benne vagyunk a rosszban, nehéz elhinni, hogy ez nem lesz mindig így, hogy Isten aki elhozta, engedte a rosszat megtörténni, még népe életében is, jót ígér, örömteljes jövőt, amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt. Emberileg szoktunk mérlegelni és gyakran megállapítjuk: „Ez bizony lehetetlen". Lehetetlen kilábalni ennyi adósságból. Lehetetlen, hogy ez a házasság megújuljon, annyi rosszat gondoltunk már, annyi sebet vágtunk a párunkon. Lehetetlen, hogy ez a krónikus, vagy egyenesen gyógyíthatatlan betegség meggyógyuljon. Lehetetlen, hogy változás történjen, amikor már annyi éve várunk rá és semmi sem történt. Lehetetlen, hogy egy elrontott élet után, új élet kezdődjön. Embereknél igen, de nem Istennél.

Hatalmas és minket szerető Istenünk van, aki jobban szeret Krisztusban annál, mint ahogyan azt mi el tudjuk képzelni. Mi benne bízhatunk, mert ez a dolga Isten gyermekének. Higgyük, a jót el fogja hozni a mi életünkben is!

Petőné Juhász Emília