Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal - részletek
II. fejezet (részlet)
-: Kamaszkorom egyik legmegzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Később - még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem volna - rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát. Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű, amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve". Ez ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál megfelelője. A legkülönb lángelme is csak alkot, amíg művészi és emberi bukása bele nem épül művébe. Attól kezdve - anélkül, hogy keze nyoma eltűnne - a mű kezdi írni önmagát, s ez oly előre-hátra ható minőségi változás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diákok maradnának. A modern művészet, korunk művészete se kerülheti ki ezt a keserves, gyilkos és öngyilkos, de egyedül megváltó mozzanatot.
A baj nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok", túl „merészek", vagy egyszerűen túl „hangosak" és „meglepőek" ahhoz, hogy bemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött. És akkor tettek egy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igaz nagyság az unalmon-túli közlések nélkül.
SHERYL SUTTON: Magam talán még tovább mennék. A minőség az, aminek nincs ideje. A drámaírók közül Csehovra gondolok. Séta és ácsorgás minden darabja. Ami jövés-menés van benne, az is látszat. Az unalmon-túlit ő közvetlenül a rivalda elé hozta. Ott kezdte el, ahol ásítani kell. Egyetlen tempója, időmértéke a minőség. Persze lehet, hogy ez gyöngéje is volt. Nem merte kivárni, amíg az állóvíz, az életünket felőrlő fogaskerék és kapkodó üresség átlép az öngyilkosságba vagy az érettségbe; vagy egyszerűen a kifulladásba. Korunkban még a legkülönbek is - Beckettre vagy Ionescóra gondolok - valójában nem merték megkockáztatni az unalmat. A beépülő bukást igen. Örökös áttételeik, ha mást nem, elménket késztették szakadatlan tótágasra. Beckett az aszkézis káprázatával, Ionesco az öntörvényű játék cigánykerekeivel egy pillanatra se kockáztatta meg a veszélyt, ami után és aminek nyomában Bach oly tévedhetetlenül fölszabadította a tenger vagy egy újszülött szívverését. A bukáson-túli után már-már a növények unalmon-túli gazdagságát és türelmét.
XVII. fejezet (részletek)
A nagy művek sötétben is írnak. Rettegés fog el, ha arra gondolok, hogy egyszer talán és is leírok valamit, ami aztán szemétdombra kerül, mint az elkobzott ruhák, és megmarad, mint egy kaparás, minek továbbra is írnia és írnia kell.
[...]
Isten egymagában több, mint Isten és valamennyi teremtménye együttvéve. A világ a szeretet őrületében született, de csakugyan megszületett, ami a puszta anyagban, tehát a legalacsonyabb szinten a legszembetűnőbb. Isten és anyag a teremtés kezdete óta föltétel nélkül engedelmeskedik egymásnak. E kölcsönös engedelmesség nélkül az anyag csak részvétlen malomkerék lenne. De a kölcsönös engedelmességtől megszépül. Legjobb példa a tenger. Ha a tenger irgalmas folyadék volna, talán jobb lenne nekünk, de kevésbé lehetne szép.