Varró Dániel: Verses levél Mihályffy Zsuzsannának
Kedves Zsuzsi! Bocs, hogy nem írtam eddig.
Szivemre ült a mázsás seggü õsz,
és nem volt bennem semmi szufla keddig.
Ma jól vagyok már. Verset írni bõsz.
Úgyhogy te most a végtelenbe nõsz,
mert hát a vers örök... örök? Naná.
Ahogy a jó Shakespeare úr mondaná.
Te mit gondolsz a dráma szemcsirõl?
(Ha már így szóba hoztam Vilmosunkat.)
A tudni vágyás benned nem csitul?
Nem bólongsz rajta el? Mert engem untat.
Elbágyaszt ez a lomha léptü, punnyadt
analizálgatás - mondd meg, miért köll
kihúzni minden szõrt egy szó fülébõl?
Aztán itt ez a seminar paper.
Az idõ egyre durvábban molesztál
- én kergetem, de úgyis õ kap el
(szemrím! hohó, de régi vágyam az már) -
és még a témám sem tudom mi lesz, bár
most vettem egy újféle Hamletet.
Kár, hogy nincs egy kész esszém, mint neked.
Mért nem járunk mi több órára együtt?
Fonetikára például. Hiba.
Hogy lófráló elménket ráncba szedjük,
legkesztyüsebb kéz a fonetika.
És véresnek se véres annyira.
Nem mondom, néha pár masni aláhull,
de nem egy Macbeth Nádasdy tanár úr.
Ennyit a suliról és Wiliamrõl.
(Hülyézz le kérlek, hogyha nem igaz,
de úgy látom, hogy úgy látja az embör,
hogy ez a kettõ egy és ugyanaz.
Köröttünk égig ér a giz, a gaz,
s ha kérdik: nincsen itt virág? De van -
felel a kórus - Shakespeare William.)
Beszéljünk másról! Persze nincs nagyon más,
mint rozsdalé és elhullt nyári ének.
Mint kurta kedv és végtelen busongás.
S most hogy adtunk egy óra fórt az éjnek,
a nappalok ripsz-ropsz körmünkre égnek.
Az utca vak. A fák pucérra fagynak.
És a jugók is 7:1-re legyaktak.
Hiszen tudom, hogy átkozott a fajtánk,
tudom, a futball foszlik, mint a zokni,
tudom, a félénkség hoz annyi bajt ránk...
De tíz perc alatt három gólt beszopni!
Nem hiszem, hogy ezt meg lehetne szokni.
Mert ilyen nincs. Még viccnek is fanyar.
Az ember szégyelli, hogy kismagyar.
De magával cipelt a hév. Bocsánat.
A hajnal vére lassan elered,
és én csak egyre jártatom a számat.
Meg sem kérdeztem, mi van teveled.
Írj! Várom mielõbbi leveled.
Nevess sokat. Hívj föl, ha bármi kell.
Szia. Ölel barátod, Dániel.
Kosztolányi Dezső: Számadás VII.
Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,
és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.
Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,
de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.
Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, - s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
Kassák Lajos: Kezek
Szép puha imádkozó kezek.
Keménybőrű göcsörtös kezek
a munka áldozatai.
Fiatal lányok bársonyos tapintású kezei.
Vaskapocs szorítású legények kezei.
Szerelmesek mágneses kezei.
Zsarnokok vérrel bemocskolt kezei.
Halottak letakart
viaszsárga kezei.
Olyan idegen kezek
amelyek leírhatatlanok.