Örkény István: Istenkísértés
Szöget úgy kell beverni, hogy mindenekelőtt kiszemeljük a helyét - falon, deszkán vagy másegyebütt -, aztán bal kezünk két ujjával megfogjuk a szöget, és pontosan odaillesztjük a helyére. Vigyázzunk, hogy szép egyenesen álljon.
Most a jobb kézben tartott kalapáccsal ütést mérünk a szögre. Egy ütés azonban nem elég. Az a helyes, ha szaporán, se túl gyorsan, se túl lassan, tehát a megfelelő ritmusban erős, pontos ütésekkel verjük be a szöget. Eközben szemünket ne vegyük le a szög fejéről, mert másképpen kotyogni fog, és idő előtt kilazul. Így viszont egyenesen befúródik a fába, és sokáig megáll a helyén.
Persze, főleg az elején, kisebb-nagyobb balsikerek is érnek. Például melléütünk, amitől vagy az ujjunk fájdul meg, vagy pedig elgörbül a szög. Ilyenkor legjobb másikat elővenni. Idővel azonban, kellő gyakorlattal, annyira vihetjük, hogy már oda se kell figyelni a szögre. Tudniillik szunnyad bennünk valamilyen készség, aminek segítségével már oda se nézve is mindig fején találjuk a szöget.
Ha idáig jutottunk, elértük a szögbeverés teljességét. Ez a csúcs. Innen továbblépni istenkísértés, mert emberi erővel, gyarló idegzetünkkel, véges tudásunkkal ennél többet elérni nem lehet.
Persze vannak, nagyon-nagyon ritkán, kivételek. Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban 1927. jún. 7-én egy J. E. Bringham nevű déligyümölcs-kereskedőnek sikerült, hogy ne a kalapáccsal a szöget, hanem a szöggel a kalapácsot verje be a gyömölcsládákba. Az indiai Madrasban pedig egy meg nem nevezett személy a kőkemény mahagóniba üti a szögeket, egyetlen kalapácsütés nélkül, csak erős ránézéssel.
Mindez szép, de nem nekünk való. Mi örülhetünk, ha annak rendje és módja szerint a bal kezünk két ujja közé fogva be tudjuk kalapálni a szöget.

Lator László: A tér, a tárgyak

Hetedikén hét éve. Évek, évek!
De mit jelent az év, a nap, az óra?
Jelekkel nem tagolható az élet –
mit mondhat egy-egy kerek fordulója?
Mindenfelé nyitott időben élek.

De micsoda hatalma van a térnek!
Testetlenül is megképzik a teste
a Bimbó út kőtámfalának esve.

S a dolgokban milyen sűrű derengés!
Színét a fakó fonák visszahívja.
Hány homorú halotti maszk, amellyel
sokáig őriz egy arcot az ember.
Egy rég porrá lett világ negatívja.

Van, hogy az elhomályosult jelentést
a fényes féleszmélet újraírja.

Elfelejtett zugokból szabadulva
egymás után kirajzanak a tárgyak,
vállkendő, fésű, púderes szelence,
összefüggéseikbe visszaállnak.
Folyik emebből amabba az áram,
langy testmeleggel töltődnek fel újra.
Beköltözik, mi is, valami lélek?
jó ideje lakatlan otthonába.

Nem, nem lélek, a térben tévedezve
bolyongó lény plazmája, szinte-teste,
talán valamely felsőbb akaratnak
enged, az űr goromba közönyén át
az küldi a lefokozott anyagnak
egy szép egészre valló maradékát.


Varró Dániel: Boldogság

A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.

Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.

Kívánhatnék-e többet?